Ideológia és kacaghatnék

inkább esszé

A négyzet alapú játéktérre besétál egy kalapos, Che Guevara trikót viselő, középkorú férfi és egy nő, tetőtől talpig fekete burkában. Egy-egy mikrofon elé állnak, velünk szembe. A nő kissé töri a nyelvet, de idegensége (kultúráját egyből leolvashatóvá tevő megjelenésén kívül) csak a hangszín szintjén ragadható meg. José és Farah barátok, José-nak mesél Farah, José fordítja le számunkra az arab mondatokat. A nő arról beszél, hogy otthont és barátokat talált itt, ebben az európai országban, és a kényszerű kulturális különbségeket leszámítva harmóniában él. Majd elmondja, hogy megölte férjét, aki gyakran verte lányukat. A nő előveszi kezét, a szemeken kívül ez az, amit a testéből láthatunk: szabadon, fedetlenül megjelenhető két tenyere piros a vértől, és most úgy kerül elénk, hogy egy gyilkosságról árulkodik. Farah a börtönbe fog kerülni, ehhez kétség sem fér. Ő azonban nem a büntetéstől, a bűnhődéstől fél, hanem attól, hogy arra lesz kényszerítve, levegye burkáját. Számára ez fogja okozni az identitástól való teljes megfosztást, nem pedig a halálos bűn elkövetése. Olyan kulturális hagyatékok ezek, amelyek hosszú századokon át évődtek belénk, amelyekkel már együtt lélegzünk, amelyek nélkül valami lényegi veszik ki belőlünk.

Alexandru Dabija előadása, A demokrácia ellen hat jelenetből álló rövid színházi esszé egy egészében körüljárhatatlan témáról. A demokrácia jelensége, valamint annak a hiánya, posztdemokráciává fajulása Dabija színpadán csak szín- és gondolatfoltokban jelenik meg. Tabutémák, egészestés produkciót is kitöltő problémák tűnnek fel, majd illannak tova, és úgy feszegetik a morális, politikailag korrekt határainkat, hogy az abszurd esztétikájához nyúlnak. Ezzel mintha Dabija azt mondaná, hogy a világ jelenlegi helyzetének véres komolysága (és lehetetlensége) számára most így ragadható meg. Szőrmentén esik szó a politikusok mindennapos impotenciájáról; a várost személyes sértettségből lerombolni, majd újraépíteni vágyó, hatalmi pozícióban levő kiskirályok mocskos játszmáiról; a szülőket széttépő gyerekről, a gyereket széttépő szülőkről.

Dabija színháza nem ideologikus, de ideológiákról beszél, lightosan politikai és sötéten abszurd, de nem tud közel engedni magához, és nem bír közös, mély gondolkodásra. Túlságosan óvatosan bánik a választott stílussal, nem megy el a végletekig, így azok a jelenetek, amelyekben holtkomoly dolgokról esik szó, nem tudnak harsány nevetést kiváltani. Az utolsó jelenetben például egy fiú tizennyolcadik születésnapján vagyunk, akit szülei köszöntenek. A szülők tortát hoznak és énekelnek, aztán a dolgok kellős közepébe csapva elmondják, hogy a gyerek egy félresikerült coitus interruptus és egy sikertelen abortusz-kísérlet maradványa, azonban most ütött az óra, és meg fogják ölni. A jelenetben a lehető legtöbb tabutéma érintve van, azonban Dabija nem tudja annyira abszurddá varázsolni, hogy magunkból kifordulva kacagjunk társadalmunk, az emberi faj alattomosságain. Így csak azt érzem, hogy például a családon belüli pedofíliával és erőszakkal ironizálni csak nagyon jól kigondolt eszközökkel lehet. Ahogy itt ülök a színház büféjében, és arra gondolok, hogy pár nappal ezelőtt, a terroristatámadások fegyverszünetében egy ember öngyilkosságába magával rántva meggyilkolt százötven embert, pontosan látom, hogy abszurd világban élek, éppen ez a fajta színházi megközelítéstől nincs kacaghatnékom.

Kovács Bea

sticker

NEMZETKÖZI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL
2015 MÁRCIUS | 18-31

Sepsiszentgyörgy | Románia
14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Közönségtalálkozó | Miranda

Miranda

Miranda