A vihar utáni csend

2015.04.01. | Szabó Janka

Véget ért az idei Reflex – nem kávézunk többet a büfében, nem száműzetünk ki cigizni az esőbe, és hiába is keresnénk szemünkkel az immár ismerőssé nézegetett fesztiválarcokat. Megtapsoltuk az utolsó előadást is, az Oskaras Koršunovas rendezte Mirandát.

Kiskoromban féltem a vihartól – megijesztettek a cikázó villámok, meg persze a dörgés. Úgy éreztem magam, mintha én is része lennék az égzengésnek – nem igazán tudtam különbséget tenni aközött, hogy kívül vagy belül történik valami. Az előadás alatt ugyanez volt az érzésem. Harsány technikai effektekkel imitálják a szinte húsbametsző villámlást és dörgést: letaglózzák a nézőt, kisütik a retinákat, károsítják a dobhártyákat. De nem csak a színpadon dúl a vihar, és nem korlátozódik csak a darab alapjául szolgáló Shakespeare-i szövegre, hanem vihar van Miranda elméjében is – az előadás többdimenziós, koncentrált viharélmény másfél órán keresztül (kívül-belül).

A történet kelet-európai országokra jellemzően berendezett lakásban játszódik. Az antikváriumszagú könyvek (amik el sem férnek a tipikus &lapbútorokon&, így a földre is építettek belőle egy piramist), a vitrinben sorjázó nippek meg a régimódi tévé és rádió jelenléte a kommunista időket idézi. Ebben a lakásban olvas fel egy apa a fogyatékkal élő lányának. Viszonyukban nem egy idillikus képet látunk, még csak nem is egy mártíriummá modifikált törődést, hanem valódi, elkeseredett küzdelmet – ahol még az olyan primér szükségletek kielégítése is bonyolult, mint például az étkezés. Ez egy apa harca a lánya szabadságáért – hiszen a felolvasás folyamán eltörlődnek a lány korlátai-korlátozottságai (méghogy a felolvasószínház nem hatásos!), a színház mint terápia jelenik meg – aktussá válik a felolvasás. Sokáig eldönthetetlen, hogy a lány mozgássérült, vagy a pszichéje is károsult. Az őt alakító színésznő, Airida Gintautaite, mély át- és együttérzéssel képes megmutatni a lány küzdelmét. Hiszen az apjához hasonlóan ő is harcol, de ő a saját önkifejezésséért. Nehézhesen beszél és mozog, főleg a kezeit használja, rendkívül kifejező és komplex jelzésrendszert alkalmazva. Apa és lánya összeérintik mutatóujjukat – az & isteni érintésben & pedig feloldódik minden probléma. Mert abból van bőven, minden síkon. A korlátok nem csak a lány elméjében és mozgásában jelennek meg, hanem egy sokkal tágabb szociológiai értelmezést is kapunk. Reménytelen világ ez, ahol szabadságot már csak a függőség adhat: az apa a könyvekbe és az italba menekül, a lány pedig a betegségbe és a képzeletbe. De itt még a fantázia is korlátozott, hiszen a Shakespeare-i dráma szerint alakul a történet. Apa és lánya ketten jelenítik meg a szereplőket – ennek többrétű jelentést ad többek között az a sokkoló jelenet is, mikor az apa Calibant alakítva próbálja megerőszakolni Mirandát.

Ebben a bergmani elszigetelségben ráismerünk a kommunista bezártságra is: az információ csak befele áramlik, a rádión és a tévén keresztül, de kifele nem. Nincs kapcsolat a külvilággal – a kiút talán a telefon lehetne, de az többszöri, kétségbeesett próbálkozás után sem működik. A rádióból néha kivehetetlenül recsegő adás hallatszik, a tévén pedig egy balett-bejátszás ismétlődik folyamatosan: a Hattyúk tava első felvonásának második jelenete. Ezt a balettot sugározták a Szovjetunióban a fontos politikai személyek halálakor, és ezzel végződik az előadás is. Nem tudni, hogy kiszabadult-e Miranda, még az sem biztos, hogy egyáltalán létezett. Talán csak egy képzeletbeli kivetülés volt, amely az apa halálával semmivé foszlott. Nem kapunk válaszokat, talán az sem létezik. Csak a telefoncsörgés marad, de az túl későn érkezik.

A szerző az In/Between Reflex(ions) – WORKSHOP – a Játéktér mentor-programjának résztvevője.

sticker

NEMZETKÖZI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL
2015 MÁRCIUS | 18-31

Sepsiszentgyörgy | Románia
14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Közönségtalálkozó | Miranda

Miranda

Miranda