A hetedik, avagy hogyan fogy el az ember

2015.03.27. | Prezsmer Boglárka

A kezdőkép az abszurd színpad erejével hat, Beckett és Ionesco figuráit idézi – az egymás mellett ülő, karikás szemű, viaszarcú, szürke gubóba tekert férfi és nő bájosan cseveg a mindennapokról, politikáról, a majdmegmutatoménahatalomnak kicsinyes dühéről és a gyermekszületésről. Aztán azon kapja magát a néző, hogy végtelenül maradi és korszerűtlen, ha ezen a kulcson próbálja nyitni a továbbiakban is az előadást. A kép már a régmúltról beszél – az abszurd irodalma és színpada mögött létezett egy reményteli vágyakozás, egy kis titok, amivel kiengesztelve éreztük magunkat – Soller darabja a bukarestiek előadásában már nem ígér ilyen jellegű kapaszkodót. A demokrácia ellen, minden ellen szól. A férfi és nő még képes gyermeket hozni a világra, megszületik hát az új ember, a klónozott ufó, aki mindent ábrázol, amitől elképedhetünk, de semmi köze már a teremtéshez vagy a szent titokhoz, miről bebábozódott szülei lelkesen beszélnek: a pelenkás gnóm emberhússal, szülei lábával táplálkozik.

A szülőket Oana Ştefănescu és Mugur Arvunescu játssza. A páros az utolsó előtti, hatodik képben, egy asszony és egy eltévedt férfi alakjában tér vissza. A férfi nem tudja sehogysem felidézni, mi lehet a hatodik szám után. Ismét egy hagyományos abszurd állapot a színpadon, a rá jellemző komikum és targikummal fűtve. Szereplői és a téma éppen annyira kedves, mint kétségbeejtő. Oana Ştefănescu azt mesélte nekünk, hogy számára mindig nagy élmény Dabija rendezővel dolgozni, és az a pusztulás, mit az előadás megfogalmaz, talán arra is jó a nézőnek, hogy figyelmeztessen a veszélyre, mi ránk vár, ha a szereplők élete szerint cselekszünk. A színházi világnap okán arra is rákérdeztünk, hogy miben van a színház ereje, az Odeon Színház művésze szerint minden egy jobb világért történik, őszintébb, nyitottabb és fényesebb emberekért kell játszani, ennek pedig az a feltétele, hogy ők, a művészek képesek legyenek eljuttatni a nézőhőz a mondandót.

Dabija színpada minimális díszletelemmel rendelkezik: egy fekete vetítővászon – ezeken látjuk a demokrácia eszményei által felperzselt világ képet: kiszáradt mezők kőolajfúrógépekkel, sivatag, űrrakéták, villámlás, számítógépes játék –, hulladékok, elektronikai eszközök. Ebben az egymásra hatásban a képek markánsabbak, az eszközökkel való játék pedig szikárabb lesz, célráirányuló, erős jelrendszerként működő. A hat kép által bemutatott szánalmas demokráciában a lakóhely, a város bármikor felszámolható, behelyettesíthető, elpusztítható. A vezetői csupán arról kell gondoskodjanak, hogy legyen elég focimeccs, McDonald`s és röhögés, és senkinek ne maradjon ideje komolyabb gondolkodásra. Ebben a szabadságban többé már nem korlátozza semmiféle törvény az erőszakot, az öldöklést, a manipulációt, a korrupciót és a porig igázást. A fogyasztói társadalom nem az jelenti, hogy a benne élő emberek fogyasztanak, hanem, hogy őket fogyasztják el. Elfogy az ember.

Az utolsó képben nagykorúvá válik az újszülött, felemészti magát, és felemészti a környezetét is. Születésével, létezésével állandóan csak beleköp szülei számításaiba, ezért a történet legvégén lelövik őt. A kör bezárul. Az abszurdba csomagolt kezdőképben könnyeden, emberien és természetesen hatott még bármilyen szó a családról. A gyermeküket legyilkoló szülők pedig már különböző pozitúrákban fényképezkednek a még meleg testtel.

A szeretet nagy játszótér, és a legvégén úgyis szívvel mérnek mindent – halljuk az előadás betétdalában.

sticker

NEMZETKÖZI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL
2015 MÁRCIUS | 18-31

Sepsiszentgyörgy | Románia
14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Közönségtalálkozó | Miranda

Miranda

Miranda